Ismét egy elismerést kaptunk, amely okot ad arra, hogy beszéljünk - bármiről. Szívből gratulálok a Mindenki film alkotóinak, stábjának, szereplőinek, ötletgazdájának, s mindazoknak, akik hozzájárultak. S köszönet azért, hogy ez a film elkészült! Hogy mit ér egy elismerés, azt már jól tudjuk, egyszerre több szempont is meghatározza. Örülök az elismerésnek, bár hidegen hagynak az ilyen dicsőségek.

Ma reggel megnéztem a filmet. A mellett, hogy nagyon kedves, és minden pillanatában jó érzéssel tölti el a nézőt, több dolgot is elénk tesz, amit érdemes megfontolnunk. Sokszor mondjuk, hogy a "mai világ...", meg a "mai fiatalok...". Ne feledjük az önirónia csúcspontját jelentő pólónk feliratát: "Mi vagyunk azok, akiktől apáink a lányaikat féltették." Mert a "mai világ" pontosan olyan, amilyennek mi alakítjuk, amilyenné tettük tetteinkkel, gondolatainkkal és létezésünk bármely rezdülésével. Az erőszakosság, a győzni akarás, az elsőség olyannyira fontos, hogy már a vicc kategóriáját messze átlépte pl. a Guiness rekordok, amikor olyanra szűkítik a kategóriákat, hogy mindenki lehessen győztes a magának megépített versenypályán. Mert ugye könnyű ott elsőnek lenni, ahol nem is indult második :)

Közben mindenhol elmondjuk a "vesztesek" vigasztalására, hogy a részvétel a fontos... onnét nézve igen. Pedig másodiknak lenni, harmadiknak, akárhányadiknak lenni éppen olyan jó érzés, ha önmagunkat sikerült ezzel jobbá tennünk!

Örömteli volt látni a filmben a kedvenc lány befogadó viselkedését, s ugyanakkor szomorú volt látnia görcsös megtartani vágyott elsőséget. Jó volt látni azt a fajta bajtársiasságot, felebarátságot, közösségiséget, összetartást, amivel megmutatták, hogy nekik tényleg mindenki számít. Amivel bemutatták, hogy tudnak egymásért tenni, s a közösen elért eredmény, a másik boldogságának megteremtése az, ami a valóságos boldogságot elhozza (ugye ez Bi-Pi alapgondolata).

Középiskolás voltam, amikor volt egy, ma már nem is emlékszem milyen feszülés a nevelőnk és a diákság között. A végső utasítás az volt, jelentkezzen,a ki ebben benne volt. S mindenki felemelte a kezét. Mert tudtuk, így nehéz mit kezdeni velünk. Mert tudtuk, ez a fricska erős lesz, s lezárja. Mert tudtuk, hogy együtt vagyunk így erősek. Ahogy tanultuk, hogy a nyugati világban minek neveznek bennünket (A név a török onogur (’tíz nyíl’) elnevezésre vezethető vissza. Ez egy különböző népekből álló törzsszövetség volt – a nomád törzsszövetségek nevére egyébként is jellemző, hogy gyakran a ’valahány valami’ szerkezetet követi.). Érdemes lenne ismét ezt a tíz nyíl szövetségét megkötni, és felismerni, és tevékenyen részt venni abban, hogy egymást bátorítsuk, erősítsük, s egyre nagyobb eredményeket érjünk el, pl. a GNH (bruttó nemzetni boldogság) terén.

S elábrándozunk, hogy a "mai világunk" lehetne-e így a mi mai világunk... amikor odafigyelnénk a szomszédra, hogy ha valami nehézsége van, akkor segítsünk neki... amikor úgy élünk, hogy az másoknak ne okozzon bosszúságot...amikor megértjük, hogy vannak magasabb rendű értékek, mint a gazdagság, a pénz, a hatalom... amikor a barátság, a közösség, az összetartás mindennek fölé emelkedik. S amikor a saját eszközeinkkel meg tudjuk mutatni: vagyunk, együtt vagyunk, számítunk és számíthatunk egymásra. Mintha az egész város, az egész ország közösségek közössége lenne...

Ha mindez megmozdít valamit bennünk, akkor egy egészen kicsit kell csak tennünk azért, hogy ezeket valósággá tegyük egy-egy kedves szóval, mosollyal, segítséggel, köszönéssel és megköszönéssel, kéréssel és válasszal.

"Népemet fogom/nem középiskolás fokon/tani/tani" - írta József Attila. S tette ezt ezzel a filmmel a készítői gárda. Hála érte!

S ha nem tudod, miről írtam, nézd meg! http://www.mediaklikk.hu/video/mindenki/#