Akiket összeköt valami, akiknek van közös pontja, egyfajta „osztálytársiság” élménye, akik átélték egyazon katonaélményeket (akkor is, ha bohóckodásnak élte meg a sorkatonaságot), akiknek van kollégiumi ismeretségi köre – mind azok, akikre azt mondjuk: „A fiúk a klubból.” Avagy ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: „A mi kutyánk kölyke.”

Mert ezek összekötnek, értékrendiségben, ismeretségben, hitelességben adnak támpontot azoknak, akik velük akarnak kapcsolatba lépni. Van kire vagy mire hivatkozni, van olyan ismerős ismerőse, akinek az ajánlása egyértelműen kaput nyit. A legjobb beszélgetéseim egy-egy állás kapcsán azok voltak, ahol az elején felfedtük a kártyákat: innen vagy onnan ismerjük egymást.

Annak idején így jöttek létre a klubok, s a leghíresebb talán a Reform Club – amely akkor egy politikai támogató kör volt, s létében a többiekkel közös értékrend, s a tenni akarás hozta őket egy fedél alá.

Egy klub működéséhez alapvetően szükséges a közösen elfogadott értékrend és működési keret, s a termelők és fogyasztók egészséges aránya. Mindezek mellett elengedhetetlenül szükséges a működés anyagi igényeinek kielégítéséhez szükséges források megteremtése.

Mindannyian emlékszünk arra a jelentre, amikor Phileas Fogg beékezik a Reform Clubba, s ott az óra előtt álló urak szembesülnek azzal, hogy megnyerte a fogadást. Ennél akkor nagyobb a megdöbbenésük, amikor az indiai tartózkodás alatt megmentett hölgy is beékezik a Reform Club helyiségeibe. Ez az akkori szabályok olyan durva megsértését jelentett, hogy néhányuk szerint ez a klub végét jelentette – a klub él és virul a mai napig.

Mégis elindul egy nagy marék engedetlenség, kihágás és egy idő után normává válik. Pedig mindenki tudja, sőt, ha megkérdezzük, akkor egyetért, hogy a kereteket be kell tartani. Pl. ha van tagdíj, akkor fizetni kell. Mégis megy a nyavalygás sok helyen, hogy a tagdíj sok, nem tudjuk kigazdálkodni, nem tudjuk beszedni. De van pénzünk a mi kis csoportunk egyenpólójára, egyenkabátjára. Tudjuk, milyen az egyenruhánk, hogyan viseljük, de mégis, most így  kényelmesebb - s példát adunk, tanítunk, nevelünk tetteinkkel. Mindenki máson számon kérjük azt az alapvető rendező elvet, hogy a vezető vezetése mellett valahova halad a körünk, mégis amikor azt kérdezik, hogy engedelmeskedsz-e a vezetésnek, akkor van ezernyi kibúvó. (A kedvencem, amikor a beosztott munkatársam azt kérdezte: „Ez parancs vagy kérés? Mert ha kérés, akkor megfontolom, megcsinálom-e. Ha viszont parancs, akkor azt jelzi, nem bízol bennem.”) Mégis a klub tagja akarsz lenni? Így?

Mindeközben ezerszeresen lefutjuk a köreinket, hogy amit mi csinálunk, az akkor is jó, ha ezzel szabályokat, alapelveket hágunk át, s mert hiszen, a mi szándékaink tiszták és helyesek. Akkor is, ha ezért visszaélünk nevekkel (pl. katolikusnak tűnő kápolnát tartunk fenn, csak a felszentelés hiányzik személyünkben a papsághoz…, akkor inkább a Hit Gyülekezete – nem szentelték pappá, de ezt akarta csinálni, ezért alapított egy egyházat. Nem sokkal tisztességesebb?), akkor is, ha magunkénak tartunk jelképeket, bár nincsen jogunk azok használatához (mint a budmil-dubwil márkajelzések, vagy a tisztán hamisított áruk). S ha számonkérés jön, ismét hozunk ezernyi kibúvót… - mert mindig van magunknak felmentés, miért is csináltuk.

Közben a közösséget, a közös értékrendet, s a tagokat törjük meg vele – de legalább egyénünk valakivé lesz. Mert ugye a legfőbb mozgatórugó, hogy trónra ülhessünk, s a tábortűz varázsát felhasználva kimagasló székben nézzünk körbe, elégedettséggel, hogy ezt személyünk alkotta. Akkor is, ha tisztán lopott, s hazugságra épül. Hogy az ünneplés középpontjába kerülhessünk, mint alkotók, mint újítók – holott mindösszesen egyes eljárások ismerőjeként az eljárást máshol alkalmazzuk.

S néhányaknak megadatik a felismerés: ahogy a közösségi oldalnak nevezett hazugsággyár most kilépő vezetői vallanak a megvilágosodásukról. Vajon igaz? Vagy egy egyezség része, hogy a neve ismét szerepeljen a hírekben?

 Ha nekem tényleg fontos egy társaság, egy eszme, egy értékrend, akkor alá tudom rendelni személyemet, gondolataimat és vágyaimat ezeknek. Mert magam megvalósítására a saját forrásaimat tudom felhasználni – olyan helyen, ahol az életszemléletükben hasonlatosakkal vagyunk együtt. Akikkel együtt vagyunk „a fiúk a klubból”. S ezért kész vagyok félreállni, de véleményemet fenntartva, s annak adott terében mindezek elmondására. Te mikor volt, hogy utoljára képes voltál az elsőséget átengedni?

 Aki pedig a közös kereteket nem tartja, az mondhat bármit: de önmagát zárja ki a körből. Aki nem tartja a saját vallása, felekezete előírásait, az nem tartozik oda. Mondhatja, de a tények megcáfolják. (Mert mit ér a szó abban a kultúrában, ahol szembe nézve, kezet fogva, nevünket odaírva teszünk vállalásokat – s szegjük meg egyéni igényeink és érdekeink szerint?) Az van kívül, aki nem tartja a játékszabályt. Akkor is, ha a világ legértékesebb gondolataival van felszerelve. Akkor is, ha igaza van abban, hogy változtatni kell. De nincs igaza abban, hogy ezért szétver egy érték alapú társaságot.

 Mindez azért fontos, mert 105 éve szövetkeztünk mi, magyar cserkészek, a magyar királyság területén élő cserkészekért. S tettük mindezt azért, mert tudjuk, hogy egységben az erő; mert tudjuk azt, hogy a megosztott tudás sokszorossá válik; mert tudjuk, hogy a feladatok megosztása könnyebbé teszi a munkánkat; mert tudjuk, hogy a vezetői munka együtt vihet minket előre; mert tudjuk azt, hogy egyazon törvény és fogadalom szerint élünk – nem kizárva a cserkészet megvalósulásának ezerarcúságát. S a 105 év sok eredménye, számos nagy vállalkozása, és sok tízezer (százezer) csillogó szempár és mosolygós arc áll mögöttünk, akkor is, ha voltak hibák és rossz döntések. S ezeket is túléljük, mert reményünk van a jóban, s tudjuk, nem a hangoskodás hozza meg a kívánt eredményt, az csak látszatra hoz sikert. Egyéneknek ad csillogást addig, amig van, ki lássa a róla visszatükröződő fényt. Aki reflektorfénybe akar kerülni, egy kis körbe kell állni, nem lát semmit (mert elvakítja a fénysugár), s a hangoskodásból azt hall, ami elhiteti vele: „Ünnepelnek, jó helyen vagyok.”

Köszönet a 105 évért, kitartás a kihívásokban, a Bölcsesség Lelkét kérjük a jó utakon való járáshoz, és kérünk sok hiteles személyt a mi klubunkba. Hogy felismerjenek mindenhol minket, s utánunk is elismeréssel mondják: „A fiúk a klubból…”