Elég sűrű évek vannak mögöttem. Igen, ezt (is) elhanyagoltam, mert volt ezernyi minden - leginkább életkedv elvesztése. Hihetik sokan, hogy a sikerek tartják életben - nekem egyértelműen egyfajta leépüléssé vált, amit a koronavírus-fertőzés tetézett be. Onnantól érzem, hogy érdektelenség és életkedv-hiány az, amiben telnek a napok. Kötelességek vannak, amiket meg kell tenni.

Most ismét olyan évforduló ért el, ami megmozgatott. S talán, az elmúlt negyed év hozott ismét életkedvet, erőt. Adja az Ég Ura, hogy ezzel az erővel menjek tovább utamon. S hogy mi ez az alaklom? Tudjátok, akik olvastátok már bejegyzéseimet:

115 éve jelent meg az a könyv, ami nekem A könyv...

igen, tudom, mi a Könyvek Könyve, ami az életem vezérfonalát adja, s mellette van a helye ennek A könyvnek. Semmi emelkedettség innentől, maradjunk a tényeknél: 1908. január 24-én adták ki az első kis füzetet egy majd évtizeddel korábban ünnepelt hős tollából - aki a brit-búr háborúban védett egy kis városkát...

A könyv semmi más nem volt, mint ötletgyűjtemény - hogy az állampolgárrá nevelés a katonai tapasztalatok alapján, miként valósítható meg. Az, hogy a könyv pillanatok alatt széthordásra került; az, hogy a kiadó már a füzeten jelezte, hogy mikor jön ki a következő füzet; az, hogy annyira jó volt, hogy volt olyan srác, aki elküldte levelezőtársának más országba - tényleg azt mutatja, hogy sikerre szánták az égiek a könyvet.

Sokkal több volt, mint indiánregényes kiskamasz fantáziák élményszerű leírása - ahogy a Nagy indiánkönyvet olvastuk; sokkal több volt mint tankönyv - azt ugye alapból utálni kell, pedig a tartalmában alig különbözik; sokkal több volt, mint ötletgyűjtemény - mert a hitelessége átütött a lapokon; és sokkal több volt, mint kézikönyv - mert valóságosan közösségek nőttek ki a könyv olvasói általi megvalósításban. S ebből milliók kaptak élményeket, kaptak szoros barátságokat, kaptak lehetőségeket kipróbálni magukat éles helyzetekben, kaptak olyan kapcsolati hálót, melybe kapaszkodhatnak életük végéig.

Az a kis könyv, amit érdemes minden cserkésznek folyamatosan olvasni. Éves ciklusban, napi részenként, mint a Regulát a bencések; vagy egy-egy fejezetet, mint ahogy egy könyvet olvasunk; vagy egyben, mint egy szabadságos könyvet. S hiába ismerősek részei, mindig tükröt tart; hiába van számos aha élmény, mindig van újdonság benne.

A Cserkészet fiúknak könyvet annak is érdemes olvasni, aki nem a közösség tagja, mert lelkessé teszi, izgalmas olvasmány. azonban ennél sokkal nagyobb az a kincs, amit a könyv maga jelent:

mert nem megvitatandót ad, hanem leírást: ez a cserkészet.

A törvény is kijelent, a keretek is egyértelműen leírások - ez a cserkészet, ami ezen kívül van, az nem cserkészet. Akkor sem, ha nyomokban tartalmazza, akkor sem, ha részei megvannak, akkor sem, ha majdnem az. Amikor ezt a könyvet kézbe vesszük akkor az alkalmazásában vannak lehetőségek, ezernyi módon lehet ebben lépni, végtelen módon lehet megélni - a megszabott kereteken belül!

S itt jön az a csoda, hogy az írott szó, a papír s a tinta közösséget teremthet. Mindez azt jelenti, hogy felelősen nézünk magunkba, s testvéri felelősséggel forduljunk a közösségben lévő tagjainkhoz, hogy figyelmeztessük, ha  a kereten túl lóg. A kereten kívül is van élet, lehet még jobb is, akár felemelőbb is, akár profibb is. Lehet, hogy úgy tanulunk, hogy az a kereteken átnyúlik. Lehet, hogy a tapasztalat a keret másik oldalán hoz gyümölcsöt. Ez által lesz a világunk teljesebb, s ezek által lesz értéke a munkánknak.

Jó alkalom az évforduló, hogy tükörbe nézzünk:

vajon ez a könyv A könyv nekünk?

Ha igen, akkor csak így tovább! Ha nem, akkor tegyél érte! Hogy boldogan nyújthasd majd a kezedet annak, aki írta a könyvet - amikor te is hazamész.

Száz évvel ezelőtt ért véget az első cserkésztiszti-vezetőképző tábor. Az első cserkésztábor után vagyunk 12 évvel, az első vezetőképzések (vk) után 7 évvel… Csak közben sikerült egy világháborúval megakasztani a fejlődést – miközben a világháború olyan tennivalókat is hozott, amely megerősödést, elismertséget hozott a mozgalomnak. Nem volt energia, idő, lehetőség arra, hogy a vezetők képzésére tudjanak áldozni, de volt tennivaló, ahol helytállásukkal, leleményességükkel tették meg azt, amit a hazával szembeni kötelesség megkövetelt (betegápolás, futárszolgálat, sebesültekkel foglalkozás, gyerekekkel foglalkozás, zöldség és főzelékfélék termesztése…).

A háború lezártával a megakadt munka tovább folyt. S 1919. áprilisában birtokba vették a világ első cserkészparkját, a Gilwell Parkot. Ősszel pedig 19 résztvevővel belevágtak a táborba, aminek a célja a vezetők képzése volt. A Gilwell Park volt a világ cserkészvezetőinek otthona, mert az első negyed században mindenki ott végezte el azt a képzést, aminek a jelvénye világszerte egységes, elismert és a legmagasabb képesítést jelenti. A Wood Badge jelvények születésnapját tartjuk a mai napon!

Ennek kapcsán az Amerikai Egyesült Államok cserkészszövetsége összeszedett 10 érdekességet az első képzésről.

1. A képzés 12 napos volt. 1919. szeptember 8-19. között tartották meg, hétfőtől péntekig. Ilyen hosszú vezetőképzés ma nem szokásos a cserkészvilágban. Azonban a bölcsesség jelenléte tetten érhető, hiszen a hét első munkanapjával kezdték, s a brit kultúrában a hetekben gondolkodáshoz igazodva alakították ki a tábor idejét. (Az külön öröm, hogy utána csak egy napnyi munka volt, s pihenő vasárnappal heverhették ki a tábor fáradalmait.)

2. A képzést a Gilwell Parkban tartották, ami a leginkább észszerű döntés volt – még ha a park maga nem is volt a legjobb állapotban. Ha már van a cserkészeknek saját ingatlanja, használják, s a vezetők ismerjék is meg. (A parkot még fél éve sem vette meg az adományozó a cserkészeknek!) Ma is „gilwellieknek” (Gilwellians) nevezik a wood badge jelvényeket megszerző cserkésztiszteket.

3. Az adományozó megbecsülése a mai napig látható a gilwelliek jelvényein. A MacLaren család nevét is ismerjük, s a nyakkendőnkön viseljük a család jelképét, a MacLaren klán egyedi mintájú skót-kockáját.

4. Az első képzések után az alapító, Bi-Pi, az átalakításon gondolkodott. A háború adott neki 4 évet erre.

5. Az első VK tábort egy elkötelezett vezetőre bízta az alapító, aki akkor 29 éves volt. Francis „Skipper” Gidney volt a képzés vezetője (és a park első parancsnoka), aki teljes bizalmat kapott – élt vele jól. Bi-Pi maga a képzésen kétszer jelent meg, szeptember 8-án és 13-án.

6. A 19 jelölt 3 őrsbe került, bár az őrsi nevek terén több névvel készültek. Később a szövetségek ezt a maguk képére formálták, s a Gilwell Parki képzések hagyományos nevei is megmaradtak.

7. A képzés leghangsúlyosabb része a cserkésztudásbeli jártasság elsajátítása volt, olyannyira, hogy még túrázni is mentek. Titkos küldetésüket csak az adott pontra érve felbontható borítékokban kapták meg, s a túrájukat ezek az utasítások határozták meg.

8. A képzést egy Londonban tartott bankettel ünnepelték meg az utolsó napon, ahol Bi-Pitől kaptak egy fajelvényes nyakláncokat a résztvevők. A második fajelvényt akkor kapták meg, amikor a képzés tábor utáni részét befejezték. (A táborban tanultak gyakorlati alkalmazásáról tettek tanúbizonyságot a csapatuknál végzett munka révén, amiről be kellett számolniuk.)

9. John Wilkinson volt az első, aki sikerrel teljesítette a második részt is, tehát ő az első gilwelli, az első Wood Badge tulajdonos a cserkészet történelmében. Később ő lett az első, a Gilwell Parkon kívüli képzés vezetője, s az írországi és albániai cserkészet fejlődéséért sokat tett. 102 évesen halt meg.

10. Don Potter, aki 17 évesen végezte el a képzést, élt a legtovább, hiszen 2004-ben halt meg, 102 éves korában. Szobrászművész lett, a Gilwell Park fenntartói csapatának lett élete végig tagja. A Gilwell Park számos épületét és építményét díszítette, s a jelkép értékű kapu (a Leopard Gates) is az ő keze munkája ( valamint a Jim Green Gate, a Gidney Cabin és a totemek).

Köszönet a jó munkáért, és hogy ma is működik a képzésünk, van gilwelli családunk, s hogy tíz évvel ezelőtt, tavasszal a Magyar Cserkészszövetség is belépett a wood badge képzést tartó cserkészszövetségek sorába! A jelvényünk centenáriumán álljanak itt a wood badges Cserkésztiszti Vezetőképzést elvégzők, a magyar gilwelliek nevei:

2010-ben végeztek: Kerekes Margit cst. (1507.), Kéri László cst. (1507.), Magyar Viktória cst. (1026.), Sefcsik Mária cst. (1026.), Tárkányi Botond cst. (293.), Vida Krisztina cst. (1026.), Vidovich Kálmn cst. (298.).

2011-ben végzettek: Kuthi Edvárd cst. (173.), Jernei Péter cst,. (784.), Sztrakay Ferenc Balázs cst. (173.), Pótor József cst. (304.).

2012-ben végzettek: Bánhidi Árpád István cst. (126.), dr. Grynaeus András cst. (205.), Gunda Levente cst. (1220.), Heizler Norbert cst. (25.), Ugron Ákos cst. (800.), Vidovszky Márton cst. (426.), Virág Zsolt cst. (442.).

2013-ben végzettek: Bernáth Richárd cst. (784.), Borka Botond csv. (104.), Buday Barnabás cst. (16.), Csepregi Márton cst. (1909.),  Geiger István cst. (923.), Györgyjakab Pál-István csv. (138.), Györgyjakab Timea-Rita csv. (138.), Hoffmann Ferenc cst. (118.), Nagy Péter cst. (439.), Németh Csenge cst. (1909.), Németh-Nagy Melinda cst. (412.), Rudan János cst. (25.), Schoblocher Péter cst. (1507.), Szántó Attila cst. (126.), Szórád Előd cst. (118.), Tekse Balázs cst. (958.), Turóczi Krisztina cst. (25.).

2014-ben végzettek: Lendvay Endre cst. (1909.), Szakács Gusztáv cst. (93.), Vastag Viktor cst. (457.), Erdész Péter cst. (831.).

2015-ben végzettek: Bedekovics Péter cst. (43.), Böröczky Csongor cst. (442.), Czompó Ida cst. (610.), dr. Csobolyó Eszter cst. (724.), Füredi Péter cst. (2.), Harkay Gabriella cst. (379.), Harkay Péter cst. (51.), Kuti Szilárd cst. (1604.), Pap Zoltán cst. (708.), Stampf Ildikó cst. (51.), Takácsik Zsombor cst. (903.), Tárnok Nándor cst. (942.).

2016-ben végzettek: Ilyés András cst. (140.), Kriszbacher Gergő cst. (217.), Nagy Károlyné cst. (786.), Papp-Módly Noémi cst. (708.), Sáska Attila cst. (928.), Szabó Bernadette csv. (22.), Szilassy Péter Ákos cst. (16.), Szöllősy Vágó János cst. (96.), Tóth Réka Kamilla cst. (903.), Vörös Rózsa cst. (105.), Zahorecz Pál Márk cst. (16.).

2018-ban végzettek: Bérdi Péter cst. (519.), Felber Dániel cst. (553.), Jolsvay Levente cst. (1227.), Kassai Csaba Péter cst. (431.), Kassainé Benefi Gizella cst. (431.), Kerekes Mária cst. (1507.), Szőcs József csv. (105.), Tóth Péter cst. (104.), Wirnhardt Bálint cst. (802.).

Máshol végzettek: Bátori József Dr.+, Bodnár Gábor+, Bődy Zoltán Dr.+, Chászár Ede +, Csorba András+, dr Koenáry +, Edöcsény András cst. (442.), Färber József+, Farkas Tamás cst. (320.), Fejős Ottó +, Fischer Viktor (KMCsSz), Gundrum Kázmér+, Irsay-Nagy Dénes cst. (426.), Irsay-Nagy Eszter cst. (426.), Jámbor Pál id. +, Kolozsváry Béla+, Kővári Lajos +, Mihály Izolda, Molnár Frigyes Dr. kaposi+, Németh György +, Nezvál Ede +, Pinezich József Dr.+, Rácz Zoltán cst. (100/ö), Rónay Tamás +, Ruh György+, Schelker Oszkár+, Szemerédi Tibor (KMCsSz), Szentkirályi Endre (KMCsSz), Szentkirályi Ödön (KMCsSz), Sztrilich Pál Dr.+, Tarr Dániel cst. (205.), Tegzes László Dr.+, Vidovszky István cst. (426.)

Száz éve hordjuk a jelvényeket.

Boldog születésnapot Wood Badge!

Emléknapja, ünnepen való emlékezésnek akkor van helye, ha valami volt, s annak a közös emlékezetben tartása fontos. Ilyenek a nemzeti ünnepek, az egyházi ünnepek, az állami megemlékezések, a világnapok.

S vannak olyan ünnepek, amelyek élő közösségek élő eseményei. A születésnapok, a keresztelők, a ballagás, a diplomaosztó, a búcsú, a kerület napja…

Az első cserkésztábor 1907. augusztus 1-én kezdődött. Lehetne erre emlékezni, de miért tennénk, amikor a cserkészet azóta létező és élő mozgalom. Mindenhol cserkészekbe botlunk, bár nem mindig ismerjük fel őket. Mert hol is láthatnánk őket? Egyeseket, akik éppen cserkészrendezvényre vagy arról jönnek; táborba vagy táborból utazó rajokat, őrsöket; cserkésznapon a városban több száz cserkész; médiavisszhangot kapó események kapcsán, mint a mai napon a 24. Világdzsembori.

Ezen a napon láthatóbbá válnak a cserkészek. S sokak meglepődnek, hogy ismeri, mint államtitkár, igazgató, postás, tanár, pap vagy lelkész, vállalkozó, orvos, szakács, katona, pincér, rendőr, őstermelő, asztalos, informatikus, tréner… és cserkész. S jön a kérdés, mi is az. Ilyenkor a felkészültek átadják a „Mi fán terem… a cserkészet?” kiadványt (nekem is mindig van a táskámban), s mesélnek élményeikről. A közösségekről, a táborokról, a túrákról, a bajtársiasságról, a tábortűzről, a levelező listákról, az újra és újra egymásra találásról, a tréfás helyzetekről és a komoly beszélgetésekről.

Az első tábor jegyzeteit ismerjük. Akit alapítónkként tisztelünk, Lord Robert Baden-Powell of Gilwell, a mozgalom gondolata nélkül rendezett egy jó kis tábort pár srácnak. Maga érdeklődése vezette: vajon a valóságban működik-e az, amit leírt. Működik.

Élő és létező közösségekről beszélünk. Hiszen annak a tábornak a napirendje, a táborterve a mai napig mintázza a közösségi táboraink menetrendjét. Minden évben újra éljük az első cserkésztábort, s megéljük a közösségeinkben a cserkészélet teljességét – hiszen a táborban semmi más nincsen, mint a cserkészetben való életünk megélése a nap minden percében.

Minden napnak volt témája (reggel képzés, délután játszva gyakorlás...):

1. táborverés és forgószínpad
2. általános gyakorlati, táborozáshoz szükséges ismeretek
3. megfigyelés, becslés
4. természetismeret, emberismeret
5. lovagiasság
6. életmentés, elsősegély
7. hazafiasság, történelem
8. a tanult anyagból bemutatók és versenyek

S minden napnak volt napirendje:

• ébresztő, mosakodás, reggeli torna
• reggeli
• délelőtti foglalkozások (anyagismeret), fürdés
• ebéd
• csendes pihenő
• délutáni gyakorlatok a délelőtti tanultakból
• délutáni teázás
• vacsora, tábortűz, ima
• takarodó

S ami ott működött, a mai napig működik. Arra kell figyelni, hogy olyan legyen, ami a társaságot érdekli, nekik szóló kihívás. Idén a középiskolás őrseinkkel a Szigetközben eveztünk 80 km-t.

Ezen a napon látványosan felvállalhatjuk cserkész mivoltunkat. Mert egyenruhát veszünk, nyakkendőt kötünk, és abban megyünk munkába, dolgainkat intézni, abban utazunk… s ma a világon több, mint 40 millióan tesszük ezt világszerte, akikből 13 ezren idehaza, további 8 ezer odahaza (határon túli területeken vagy az emigrációban) fejezhetik ki a cserkészethez való tartozásukat. S idehaza további 42 ezren vannak, akik közösségeink életében tevékenyen részt vettek, de mára már más közösségekben tevékenykednek. De tudjuk jól, aki egyszer cserkész lett, mindig is magában hordozza mindazt, amit itt kapott.

S mindeközben Nyugat-Virginiában 45 000 cserkész a világdzsemborink ismerkedik egymással, képviseli a saját nemzeti cserkészetét, hazáját, nemzetét, és mutatja meg a maga egyenruháját, tudását, szokásait, sajátosságait.

A jelképeinkkel is kifejezzük a közösséghez tartozásunkat. Igen, az egyenruhánk is tele van ezekkel a jelképeinkkel, de számos módon kifejezzük a mindennapi ruházatunkban, viselkedésünkben is. A cserkésznadrágon a cserkészjelvény; a cserkészövet mindennapi viseletként hordjuk; kalapot viselünk nyáron, mert tényleg árnyékot vet; ezernyi tábori és csapatpóló képezi a ruházatunk részeit; vagy egy-egy ruhadarabra varrt jelvények által. Ezek felismerése a cserkészjelszó szerinti viselkedést kívánja: Légy résen! Mert ezek a kevésbé hivalkodó megjelenések.

Vannak olyan jelünk is, amit használunk, könnyebben felfedezhető, csak talán néha érthetetlen. Mint a balkezes kézfogás, a cserkészjel mutatása (ez nem a cserkészjelvény), vagy a képzési jelvények hordása – mert ezek lehetnek nyakláncok is, azonban számunkra sokkal többet és izgalmasabbat mutatnak – hiszen ez a mi közös tudásunk adja meg a többletét.

S mindezt miért? Mert számunkra a közösség; a közösség közös eszméi; az alapértékeink, amik életünk értékrendjének keretét adják; és az értékrendünkre épített élet melletti elköteleződésünk nagyon fontos. S ennek kifejezése minden közösségben fontos. Ahogy a katonák, a selmeci diákok, a bírók, a papok és lelkészek, az erdészek… egyenruhája is azt fejezi ki, hogy az ott fontosnak tartott értékek, a közösséghez tartozás kölcsönösen fontos.

Boldog Nyakkendő Napot!

A Szentírás első könyvének második fejezetétől tudjuk, hogy nem jó az embernek egyedül. S bár vannak, akik tudatosan vállalnak másfajta életet, azonban ez nem feltétlen hozza magával azt, hogy magányosak lennének. Arról egyre többet olvashatunk, hogy a közösségben tanultak és megéltek miként hatnak a későbbi életünkre (akár a munkavállalás, akár az egészségi állapot terén). Arról azonban sokkal kevesebbet beszélünk, hogy mi is a közösség, s mit várunk el.

Vannak olyan közösségeink, amelyekbe bele születünk: a család, a nyelvi közeg, a kulturális közösködésünk. (Ami lehet eltérő a többségi társadalomtól.) Vannak olyanok, ahova a döntésünk sodor: osztályok, tankörök, munkahelyi csoportok, bérmálkozók, stb. S vannak olyanok, ahova belépünk, mert oda akarunk tartozni. Bármelyik úton is kerültünk bele, hogy annak értelmes életében részt vegyünk, tennünk kell érte. Azért, hogy működjön, hogy megmaradjon. De ha ehhez nincs kedvünk, bátran lépjünk ki belőle.

A közösség szó többes jelentésű. Az egymást jól ismerő emberek csoportja (s reméljük nem kell csalatkozniuk a tagjaikban), társasága. Másfelől azok csoportja, akiknek van valami, ami alapján egy halmazba sorolhatóak (közös-ségük an egy vagy több tulajdonságban). Harmad felől azok is egy közösségbe vannak, akik egymással kapcsolatot tartanak, akik megértik egymást, megértik.

A szövetség ennél erőteljesebb, mert szervezeti formát is ölt, és hosszú távú célok mellett elköteleződve, bizalmi alapon osztjuk meg egymással a feladatokat. A magyar emlékezet a nemzeti összetartozás elköteleződését őrzi a vérszerződés legendájában. Amikor a vezérek vérükkel pecsételték meg azt a szerződést, amellyel közösséget és szövetséget hoztak létre. E mellett felruház bizalommal és eszközökkel kiválasztott személyeket, hogy képviseljék és irányítsák a hatalmas társaságot (hiszen 40 személynél többre figyelni – lelkiismeretesen (!) – nem lehet). Figyeljenek oda, hallgassák meg, és adjanak segítséget. Képviseljék a szövetségünk érdekeit, értékeit.

Akik nem kívánnak ebbe a szövetségbe tartozni, maguk döntenek arról, hogy kilépnek. Magukat zárják ki, azzal, hogy a szövetségkereteit megbontják, s a közös értékeinket nem tartják magukra nézve értéknek. Sokféle oka lehet… ego, sikeréhség, elismerés-vágy, népszerűség-hajhászás… azt látni kell, hogy a szövetségből való kizárás alapvetően mindenkinek önmaga munkájának eredménye.

A közösséghez tartozás tevékenysége lehet akár imádság is, mert a legfontosabb, hogy a legbensőbb részünknek része legyen a közösségünk. Hogy a közösségünkért, és annak tagjaiért is imádkozunk. Hogy akkor is gondoljunk rájuk, amikor nincsen semmi intézni valónk egymással.

Ehhez kell az is, hogy a közösség belátható méretű legyen. Ahogy Bi-Pi (a cserkészet alapítója) mondta, egy felnőtt lelkiismeretesen legfeljebb 32 gyereket tud nevelni. Nagy igazság van benne! Mert ebben személyes kapcsolatok, és személynek és személyeknek szóló támogatásra van szükség. Lehet általánosságban gondolni egy halmaz elemeire, egy csoport tagjaira, vagy magára a csoportra, de a személyes kapcsolat ennél több. Miközben a nagy létszámú csoportokban a közös-ség alapján bárki bárkit megszólíthat.

Milyen jó volt látni, hogy amikor egyikünk bajba került, akkor a segítség villámgyorsan odaért: a leégett házuk pótlására pénzt gyűjtöttek, és íme az eredmény:

 A szövetkezés eredménye, hogy a terheket megosztjuk, közösen vállalunk részt, és ki-ki tehetsége és ereje szerint tud többet, jobbat kihozni a szövetség javára. Egy közösség vezetőjének nem kell mindenhez értenie, de tudnia kell, kikkel dolgozzon együtt, a kitűzött cél elérése érdekében. S közben a közösségből érkezőkkel hiheti, hogy a közös-ség miatt van bizalmi alapja az együttműködésnek. (Valljuk meg, végtelenül fájdalmas ilyen esetben csalódni, főleg, ha még értékeinket is érinti ez...)

Vannak olyan részei egy közösségnek, amelyek az alapjait jelentik. Ezeket ne változtassuk meg, mert akkor már nem lesz az. S számos ponton lehet átfedés több közösség értékrendjének. Semmihez nem hasonlítható a cserkészet, d számos közösség alapul hasonló értékeken, és használ hasonló módszereket. Aki ennek a tagja, az azt vállalta, hogy ebben vesz részt. Izgalmas azt olvasni, hogy amikor egy-egy közösségek közössége szövetséggé alakul, milyen felülvizsgálatok és milyen eredmények születnek. Mert bizony, akik nem a közös úton járnak, el kell engedni őket.

A közösségi lét egyfajta kötelesség-többletet is hordoz magában. Testvériség alakul ki köztünk, és felelősséggel tartozunk egymásért. Ahogy a dal is mondja:

„Megkötöm magamat baráti kötéllel,

testvéri közösség tartó erejével.

Testvér, ha eloldnám kettős kötelékem,

szembesíts magammal, légy felelős értem!”

Köszönet az elmúlt 106 évért, amit a Magyar Cserkészszövetségben a cserkésztestvérekkel megvalósítottunk, s a közös, és egymásért is élő felelősséggel vágjunk neki az új évnek!

5 évvel ezelőtt, augusztus 11-én, kicsiny, 300 fős csapatunk felébredt, megreggelizett, s nekikezdett annak, amire két és fél évet készültünk. NNT2013 első napja volt. Magyar cserkészek gyűltek össze,a világ számos pontjáról.

Másnap, amikor a zászlót felvontuk, ennyien voltunk (Te is ott vagy?):

Megérkeztünk. Mire is?

Hogyan máshogy ünnepelhetnék a cserkészek a Magyar Cserkészszövetség alakulásának 100. évfordulóját, mint egy nemzeti nagytáborral? Cserkészéletünk leghatékonyabb nevelési helyzete, ahol egy, a megszokott környezettől eltérő helyzetben kap lehetőséget a cserkészünk, hogy talpraesettségét, tudását, kapcsolatait és elszántságát felhasználva megtanulja, mennyi mindenre képes a közösség és az egyénösszefogása által.

Az alapötlet a mai napig a legjobb a nevelés szempontjából: létező kisközösségeket hívtunk, és ezek az őrsök különböző helyről érkezve alkottak egy-egy rajtábort (kb. 40 fős tábort). Így kaptak az altáborparancsnokok 400-500 cserkészből álló altáborokat.

Az ezt megelőző Nemzeti Nagytábort 1926-ban tartottuk, így viszonylag kevés olyan vezető volt, aki az előzőt is láthatta. De nem sokkal korábban volt a V4 országok közös tábora, s Lakatos Gergely csst. (442.) és törzsének tapasztalatait is felhasználhattuk, illetve azt azt megelőző, hazai rendezésű V4 dzsembori parancsnoka is a törzsben volt.

A vágyunk, hogy a sokat puffogtatott "összmagyarság" érzését megéljük, eléggé felemásra sikerült. A magyar cserkészszövetségek vezetőségének az elképzelést bemutattuk, s kifogást nem emeltek ellene. Az erdélyi cserkésztestvérek közös akarattal érkeztek, mert itt akartak lenni. De volt olyan szövetség,a hol májusban vették észre, hogy erről a táborról a csapataikat, vezetőségüket "elfelejtették" tájékoztatni. S sajnos a vági tutajtábor (1913.) emléktáborának részvevői sem jöttek át teljes létszámban, pedig itt lett volna a helyük. Hiányoztak a Kárpát-medence többi népeinek cserkészei, pedig hívtuk őket. Mert itt lett volna a helyük a felvidéki szlovákoknak és ruszinoknak, az erdélyi románoknak, a délvidéki szerbeknek, az őrvidéki osztrákoknak, és a horvátoknak, szlovéneknek. Örültünk a lengyeleknek, egyiptomiaknak és az ukrán cserkésszövetségtől érkezett vendégnek. S jó volt,hogy a záráson ott volt a magyar cserkészeket összefogó fórum elnöke. Köszönöm Lendvai-Lintner Imre cscst!

Számos izgalmas kihívással néztünk szembe a tábor előkészítésekor is, és alatta is. Legjobb tudásunk szerint tettük a dolgunkat, (ahogy mifelénk mondjuk, teljesítettük kötelességünket), s kaptunk visszajelzésként komolyan elgondolkodtatót, fájóan igaztalant, és örömteli ezerféleségben lelkesedőt. Köszönet érte!

Hihetetlenül izgalmas volt olvasni a közösségi média felületén mindenfajta bejegyzéseket, amelyekkel az otthon maradtak, a szülők, a támogatók és a nekünk szurkolók tették az NNT2013-at gazdagabbá. S sokszor keményen tükröt is tartottak. Amikor a kiscserkészek hazamentek 5 nap után, a Hangyakirálynő a közösségi oldalon is elköszönt tőlük, s remélte hazaértek épségben. Ahogy egyik szülő írta, ezen felül haza is hoztak minden ruhát tisztán... nem mi mostuk ki :) 400+ alsótagozatos kiscserkésszel a búcsúzás a legfelemelőbb :)

Jó volt megtapasztalni az erdélyire vett figurával működtetett Gödöllő altbor életét ('hjsze két féle székely zászló a kapun), szembesülni a nevekből eredő félreértésekkel (Tulipán őrs jelenléte és Tulipán Örs aláírása a TÁMOP lapokon), megharcolni cserkésztestvéri szeretettel a vezetők közötti véleménykülönbségeket (fekvőrendőr - khmmm...), látni több tucat eltérő hacukájú lelki szakmunkást a lelki napon (papok, lelkészek, szerzetesek, stb.), élvezni a Magyar Honvédség G osztály Mercédeszét ("mehetünk toronyiránt?" - a gépjárművezető is élvezte a terepet és a járművet), mint tábori VIP autót az altáborparancsnokoknak, elismerést kapni a Magyar Honvédség vezérkari főnökétől a táborainkért ("ilyet kellene tudni a katonáinknak is"), táncházak és koncertek, szakági programok a vadonlakóktól a vízicserkészekig, végighallgatni minden reggel a munkacsoportok eligazítását, fogadni a Szent Korona másolatát, látni az MCsSz Országos Elnökét (aki evangélikus lelkész) a váci püspök vezette misén énekelni a kórusban, a megmarad ételt elvinni a faluba, s odaadni az ottaniaknak (pár napig nem mentek vásárolni), látni megérkezni vasárnap három kisautóban 700-700 liter kakaót ("nem kevertük, amíg ideér, felrázódik rendesen"), gondolkodni az első napon elveszettek ügyében (reggelre mindenki meglett, csak a táborhelyen tévedtek el), éjjel 3-kor háromféle meleg étkezésből választani mosolygós GH-sok kínálásban, cserkészzenekarral énekelni 3.600-an a cserkészindulót (amit senki nem vett fel, mert elvarázsolta az élmény), tapsrendeket tanulni az egyiptomi vendégektől, a tábor körüli balesetekhez hol mentővel, hol pappal kivonulni, újrafesteni az ócsai óvoda kerítését, s rátenni egy picinyke táblát, s utána még évekkel is látnia jelvényt az egyenruhákon, utótalálkozókról hallani... egyszóval megélni mindezt.

Amikor valakinek megmutatjuk, odaajándékozzuk az albumot, keresi benne a nevét. Mert aki ott volt, annak nagy élményt adott!

Köszönet a bordó pólós törzs munkájáért!

Edöcsény András # cst. (442.) - aki elkezdte a törzset összeszedni,s projekttechnikával az ezernyi szálat összekötve, egy kézben tartva, végiggondolt döntéseket hozva a közös sikerért.

Zsidi Kristóf csst. (320.) - a csendesen dolgozó titkár, akitől mindig, mindent megkaphattunk a korábbi döntésekről, kérdésekről, akinél a teljes adattár rendelkezésre állt, s akivel több éven át minden pénteken együtt reggeliztem - egy idő után már csak magunk épülésére, az NNT2013 után.

Kovács András őv. (1909.) - kétszemélyes munkacsoportjával intézte a tábor minden pénzügyét, számláját, s tette mindezt szinte láthatatlanul. Szinte, mert András jelenlétét nem lehet nem észrevenni, nevetésével, aggódó tekintetével, megoldáskeresésével volt legnagyobb támaszunk. De munkájának köszönhetően semmiféle fennakadást nem tapasztaltunk pénzügyekben.

Lendvay Endre # cst. (1909.) - sok szövegel, sok átgondoltsággal, a szimulációs gyakorlatot levezetve, a logisztika minden baját magára húzva... s közben is végig mosolyogva. Ételtől a fürdőig, sátortól a szállításig, minden ami kell itt.

Pótor József # cst. (304.) - izgalmas kérdéseivel, felvetéseivel közösen gondolkodni vele, s látni azt, hogy betegen is végigcsinálta az embereket kezelő munkacsoportjával a vállalt kötelességeit. Jókat kérdezett, s jó volt vele gondolkodni a megoldásokon. S mint dzsemborit járt ember (hármat is látott mára :), hozta a tapasztalatait és megoldásai javaslatait.

dr. Szubert László csst. (831.) - diplomáciában edződve volt felelőse a vendégeknek - akár valamilyen tisztséget betöltő, akár nem magyar ajkú. S izgalmasak voltak a viták, hogy vajon mit és hogyan adjunk a VIP keretein belül.

Ugron Ákos # cst. (800.) - és két jobbkeze Nováky Dénes (1000.) és Sztrakay Ferenc # cst. (173.), akik a táborhelyet feltérképezték, a fát megszerezték, és engedélyeztettek mindent. A hely nem a miénk volt, de gondos gazdaként vigyáztak mind a két irányba - a területre és a táborozókra.

Ambrus Mariann csst. (105.) - a jog útvesztőinek Ariadnéja. Mert "mi csak táborozunk", de hogy ennek a jogi hátteréhez mi minden kell - adatvédelemtől menekülési terv kötelezettségig minden.

Bencze Dávid csst. (25.) - programok kidolgozásáért felelt, s novemberben még látszott, milyen jó gondolatok vannak benne. Nyárra magányossá vált Balog Ákos csst. (1507.) kettősével, és ők dolgoztak sokat, hogy legyen program.

Bogsch Mihály csst. (831.) - van, aki mentőautóval érkezik egy táborba. S nem is volt semmi baj, mert ott voltak - néha jobban felkészülve, mint a honvédségi mentőautós. S mára már a cserkész-orvosok csapatát fogja össze.

Ecseri Miklós cst. (442.) - aki tesztelte mindazt, amit kitaláltunk. Mert mi értjük, akik írtuk, kigondoltuk. S érti a címzett is? Volt hogy nem, de erre rávilágított.

Kincs Gergely csst. (1108.) - "hogy elnyugodjunk biztonságban, békén", a biztonságiak feleltek. Bár fegyverszobát nem kaptunk, a tábort végigcsináltuk baj nélkül, mert volt, aki vigyázzon ránk.

Réder Kristóf csst. (148.) - "communicare necesse est!" S mentek a képek,a  filmek, a közösségi média, s minden beeső újságírót fogadtak. Volt, aki tömeges képkészítésre volt ráállítva, volt, aki megrendelésre dolgozott. De minden reggel megalapozták a jókedvet a reggeli eligazításukkal, s minden este néztük az aznapi termést.

Hatalmas élmény volt veletek dolgozni! S köszönet a megvalósításban részvevő több száz önkéntesnek (köztük Mefisztónak, aki nem cserkész, egy vállalt igazgatója, de itt volt), és a Honvédség szakembereinek (közük a mogorva gépjárművezetőnek, akinek kislánya az idevezénylést követően a Hangyafarmban volt, s apjának még köszöni is elfelejtett; a műszakiaknak, akik építették a tábort velünk (Harcsa: "Nem mondom el senkinek, mit csináltatok, mert én sem hiszem el, pedig itt voltam."); a gépjárművezetőknek és külön köszönet Steigler József ezredes úrnak (aki mindenhol "Balu, cserkésztiszt úr" bemutatással vitt körbe); és Hámori Éva főtörzszászlósnak, aki az ócsai bázis parancsnokaként figyelte táborunkat az aggódás és  a feloldódott öröm között cikázva. Köszönjük Bukodi Károly polgármester és Ócsa támogatását/elviselésünket (azóta van cserkészcsapat Ócsán is!).

S a megvalósítók? Sok száz cserkésztiszt, segédtiszt és őrsvezető.

Németh-Nagy Melinda # cst. (412.) - a Hangyafarm királynője, a kiscserkészek sárga pólós vezére.

Szentirmai Cilu cst. (100/ö.) - az öregcserkészek összefogója, a barna pólósok irányítója.

Bernáth Richárd # cst. (784.) - Megyer parancsnoka, akiknél még hinta is épült, egyik zöld pólós csapat vezetője. (Megyeren volt az első Nemzeti Nagytábor 1926-ban.)

Borka Botond # csv. (RMCsSz 104.) - Gödöllő erdélyi parancsnoka, 'hjsze jó volt! A másik zöld pólós csapat feje. (Gödöllőn volt a IV. világdzsembori 1933-ban.)

Heizler Norbert # cst. (25.) - Alsópél parancsnoka, külföldi vendégekkel tarkított kék pólós kószák vezetője. (Alsópélen volt az első magyarországi cserkésztábor 1910-ben.)

Hofmann Ferenc # cst. (118.) - Esztergom parancsnoka, aki sok munkatársát is elhozta, hogy a harmadik zöld pólós csapatot összefogják. (Esztergomban volt a Milleneumi emléktábor (MET) 2000-ben.)

Kéri László # cst. (1507.) - a szürke pólós vándor korosztálynak otthont adó Tihany altábor parancsnoka, aki kénytelen volt elviselni, hogy személyes törzsi körletük a média kereszttüzébe került. (1928-ban Tihanyban volt vízicserkész világtalálkozó.)

Szórád Előd # cst. (118.) - a másik kék pólós kósza altábor parancsnoka, akinek pár nap betegség is kijutott. Hárshegy nem látta kárát, s mivel a saját csapatából jöttek a törzsébe sokan, összeszokott banda vezette az altábort. (Hárshegy az első magyar cserkészpark, 1927-1948. között működött.)

Vidovich Kálmán # cst. (298.) - Hédervár ura, akinek a táborhely nem tetszett, így átköltözött másik részre - térképnyomtatás újratervezés :), a negyedik zöld pólós altábor vezetője,akinek még a csapatzászlaja is ott volt a táborban. (Hédervárott, a főcserkész birtokán voltak az első vezetőképző táborok 1922-1927.)

S köszönet Sándor Viktóriának a tábori albumért.

S mi történt? Ez mind, de elmondhatatlan! Át kellett élni, ott kellett lenni. "Jó mulatság, férfimunka volt!

Köszönet az Országos Elnökség támogatásáért, akik nem mindig és mindenben értettek egyet, de közösen végigcsináltuk - hárman, háromszáza, háromezren...végül 4.200-an. S reméljük, a hazavittekből sokan részesültek!

A dátumon túlértünk, a napnak vége. Emlékeztünk, kitettük a jelet ezernyi helyre, számos ismerős rácsodálkozott, hozzászóltak, megnéztek, s kérdeztek. Egymásra ismertünk, és… meglapogattuk a magunk hátát.

Mert a cserkészet alapítójára emlékezünk, lassan már három napos időszakra kihúzva, mert már előző nap, s másnap is, meg a kint felejtett vagy kint hagyott jelek…

Érdekes volt látni, kinek milyen hozzászólásai születtek, s milyen események vagy képek jelentek meg, hogy az ünneplést, megemlékezést megmutassuk másoknak.

Tesszük ezt azzal az emberrel, aki tette a dolgát, s alázatosan viselte a kiadott feladatot. S tette örömmel, mert tudta, amit Istennek, hazájának, királyának tesz, amivel szolgálja az Urat, az embertársat, azt odaát értékelik.

Ünnepelték életében többször is, a szellemisége még sem ezekben fogható meg. Hogy rajongtak a legendáért életében a legények és leányok, az magától értetődő, hiszen a számos kalandnak, az élményeknek a forrását látták személyében – úgy, hogy nem is ismerték személyesen, nem voltak igazán barátságban egymással. De van ezernyi személyes élmény, kezdve a dzsemborin őrségben elalvó cserkésztől (aki mellett AZ alapító mosolyogva megy be az altáborba, teszi tiszteletét, s távozik szinte lábujjhegyen – hogy örök emlék legyen a „nem találkozás”), a farkaskölyökként tolmácsoló rokonomig (aki a gödöllői dzsemborin az akkor újdonságként jelen lévő „kisfiútelepen” volt a főcserkész tolmácsa – s kísérte mindenhová az altáborban, hogy a magyar farkaskölyök beszélhessen Bi-Pivel). Nekik lehetett valamifajta emlékük, ismeretük róla, a többieknek megmarad az, amit mi is magunkban hordunk: a képe, a mögé álmodott történetek, (esetenként el nem hangzott beszédek, mint az erő forrása), s a hozzá méregetése egy-egy döntésnek.

Pedig végtelenül egyszerű dolgokkal dolgozott – s tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket ma is fel kellene tenni. Egyik kedvencem, amikor arról ír, hogy fontoljuk meg, hogy az iskola sokkal nem lenne-e jobban működő, ha a gyerekek világához igazodna, s nem a felnőttek szabályrendszerét követné. Nehéz erre mást válaszolni, mint ami elsőre nyelvünkre jön J - s rögvest eszünkbe jut a fiatalok ösztönzésének módszerével kapcsolatos örökbecsű írása: a halat egyáltalán nem izgatja, mi a horgász kedvenc étele.

Figyelmes olvasó észreveszi, milyen sokféle dologban írta le a tapasztalatait, osztotta meg a meglátásait, s adta mindezt ingyen bárki másnak a kezébe. Életvezetési tanácsadó helyett lett egy mozgalom forrása.

Megidéztük már számtalanszor, hogy a világ állapotán való javítás a feladat, amit ránk hagyott. Ez kell, vezesse cselekedeteinket. Mert a villamoson otthagyott, de össze-vissza guruló üveg szemetesbe juttatása is pont olyan jól megfelel, mint az adóbevallás igazságot tartalmazó benyújtása. S elfelejthetjük a végtelenségig ismételt minta-tetteket, mert inkább keressük a ma környezetében azt, ami ide illik: a közlekedési kultúra tudatos javítása a beengedéssel, a türelemmel vagy a segítségnyújtással; az iskolai szekálásban kiállni a másikért, és nem részese lenni a szekáló tömegnek; az igényes beszédmód magunkra nézve való kötelező és elvárt használata szemben a laza és viccesnek gondolt nyelvrongálással; a közéletben való részvétellel annak „hagyományos” világában másfajta stílust mutatni; az öltözködésünkben tudatosan válogatni, s elhagyni azokat a ruhadarabokat, amelyek az értékrendünkkel ellentétes (akár csak a felirat vállalhatatlansága miatt); a hitünk melletti kiállás minden helyzetben – pedig könnyebb elsunnyogni; a társadalmi problémáink helybeni megoldásában részt venni; a hulladéktermelésben kisebb szerepet vállalni; a közösségi közlekedést tudatosan választani… Ahogy ezt kérte, s várja tőlünk.

S mindezek egy-egy kép megváltoztatásán túl időt, odafigyelést és energiát igényelnek. Hogy egy napon emlékezzünk rá, és a szellemisége szerint éljünk az évben 365 (vagy eggyel több) nap. A képeinkbe (amiket egy-egy napra módosítunk) véglegesen beleégjen a rátett keretek, az egyenruhánkat a lehető legtöbbször vegyük fel, az ismerőseink minden nap felismerhessék, hogy cserkészek vagyunk (viselkedésünkből, munkavégzésünkből, szavainkból), a cserkésztestvérekkel egymásra ismerjünk minden helyzetben (sokszor könnyebben halad a tárgyalás is).

S a legnagyobb kihívás, hogy a saját, zártnak gondolt világunkban is így éljünk – mert láttuk és látjuk, hogy itt ütünk a legnagyobbakat, s felejtjük el egymásról és magunkról, hogy egyazon fogadalommal köteleztük el magunkat. S igen, akkor is engedelmesnek kell lennem, ha a feljebbvalómat nem tartom se hitelesnek, sem igaznak. S igen, akkor is cserkésztestvérem, ha megéltem az árulását, a bizalommal visszaélését, a közösség megtörését. S igen, akkor is gyengéd vagyok, amikor azt gondolom, minden türelmem elfogyott, mert megélem a demagógiát és a jószándék teljes hiányát a másik végtelenségig ismételgetett vádaskodásában. S igen, akkor is teljesítem a kötelességeimet, ha nincs lehetőségem azt tenni, amiben jó vagyok, amit éveken át csináltam, amibe sok mindent beletettem. S igen, akkor is segítek, amikor olyan kéri, aki sokadszor is aljaskodott velem szemben.

Sokféle könyv kerül a kezünkbe. Számos könyv felüdít, s vannak, amelyek komolyan elgondolkodtatnak. Van, ami megnevettet, s van, ami hetekig forgatja a gondolatainkat. Egyszer olvasottak mellett vannak azok, amelyeket újra s újra előveszünk – hol belenézni, hol újra olvasni.

A könyvek könyve, a Biblia, a Szentírás sokféle dolgot tartalmaz, hol kézzelfoghatóvá teszi a tanítást, hol mozdulatokig pontos leírásokat ad, hol pedig az imádság egyes formáit tartalmazza. Nem véletlen lett a neve az, hogy a könyvek könyve: egyfelől mert könyvekből áll, másfelől, mert felette áll minden más könyvnek.

A könyv egyértelműen azért születik, hogy a szerzője másoknak is elérhetővé tegye gondolatait. Akár világmegváltó gondolatok, akár útmutatók, akár gyakorlatok. De a könyv, legyen az akár kézzel írt, akár másolt, akár ősnyomtatvány vagy akár tömeggyártásban kiadott.

Azonban a kiadó és az író egyaránt felelős azért, amit kiad a kezéből. Hiszen mások nem látják az alkotót vagy az alkotókat, nem látják a mögöttes vívódást, nem ismerik az utat, ami oda vezetett, mire leírja azokat a sorokat. Így a fogalmazásban kell megfelelően dönteni arról, hogy amit leír, az kristálytiszta és félreérthetetlen, vagy többértelmű. Mint az érsek levele, amit a bánnak küldött…

Olvasod, magyarázza, ahogy az érdekek diktálják. Mert teljesen ellentétes a központozás által:

A királynőt megölni nem kell, félnetek jó lesz. Ha mindenki támogatja, én nem, ellenzem.

A királynőt megölni. Nem kell félnetek, jó lesz. Ha mindenki támogatja, én nem ellenzem.

1908. január 24-én jelent meg az első kis füzet, ami pár fejezetet tartalmazott. Láthatóan folytatásban gondolkodott a szerző és a kiadó. A szerző egy pár évvel korábban ünnepelt hős (s tudjuk, hogy a hírnév meddig tart a tömeg emlékezetében…), akinek neve és címei egyforma hosszúak voltak. Robert Baden-Powell katonatisztként megírta a tapasztalatai alapján, hogy a talpraesett fiúk nevelését milyen gyakorlatok által lehet elérni – mert ő így tapasztalta.

Semmiféle neveléstudományi szakkönyvvé nem kívánt válni a szerző szándékai szerint. Láthatóan az a legelemibb vágynak köszönheti létét: „ezeket tapasztaltam, így csináltam. Ismerjétek meg, s döntsétek el, nektek megfelelő-e, segít-e nektek.”

Az eredmény nagy meglepetés lett. A könyv sikerré vált a nem-formális nevelők körében, keresett kiadvány lett kisközösségek vezetői között, és a legnagyobb sikert aratta a célzott rétegben: a fiúk között. Mert egyszerűen fogalmazta meg mondanivalójt, mert életszagú, mert követésre hív és kipróbálásra, mert a mindennapok keretei között történik minden. S mert az első sora már arról szól, hogy az írója érti, kinek szól a könyv.

110 éve ez a kis, hat részes füzetekben megjelent könyvsorozat volt az, ami megfogta sokak szívét, és bár az első kiadás csak egy kis szórakoztató füzetnek látszott kiadása alapján, a valóságban igencsak mély nyomot hagyott sokakban. Olyannyira, hogy a Magyar Királyságban is olyannyira magával ragadott egyeseket, hogy cserkészőrsöket alapítottak, fordítani kezdték, közreadták, s elkezdődött az a közösségi élet, amit a könyv tárgyal. Kevés szerző mondhatja el magáról, hogy könyve nyomán világméretű mozgalom alakult. Ráadásul úgy, hogy ez sem célja, sem vágya nem volt. Hiszen maga a szerző mondta: „Volt egy jó ötletem, közösségek alakultak a nyomában. Most már mozgalommá váltunk, s ha nem vigyázunk, szervezetté válunk.”

Köztük az a több ezer magyar cserkész, aki a magyar történelem minden nehézségén úrrá lesz, és egymás felé bizalommal fordulva tesz naponta jót a jobb világért. Akiknek a gondolat a jó földbe hullva, sokszor mindenféle jel nélkül is sikerül minden este hálát adni, hogy a közösség része lehet. S igen, vannak azok is, akik a maguk önmegvalósítását látják ebben a „civil szervezetben”…

Akik az alapító könyvét megértették, címek, rangok, „hatalom” nélkül teszik a jót. S a 110 év alatt a könyv sokaknál elérte a célját.

Mindenki, akinek lehetősége van, olvassa el. Újra és újra.

Ez egy igazi, jófajta felfedező leírás, életvitelbeli tanácsadó és súlyos ösztöke. Azért a világért, amit építünk.

Akiket összeköt valami, akiknek van közös pontja, egyfajta „osztálytársiság” élménye, akik átélték egyazon katonaélményeket (akkor is, ha bohóckodásnak élte meg a sorkatonaságot), akiknek van kollégiumi ismeretségi köre – mind azok, akikre azt mondjuk: „A fiúk a klubból.” Avagy ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: „A mi kutyánk kölyke.”

Mert ezek összekötnek, értékrendiségben, ismeretségben, hitelességben adnak támpontot azoknak, akik velük akarnak kapcsolatba lépni. Van kire vagy mire hivatkozni, van olyan ismerős ismerőse, akinek az ajánlása egyértelműen kaput nyit. A legjobb beszélgetéseim egy-egy állás kapcsán azok voltak, ahol az elején felfedtük a kártyákat: innen vagy onnan ismerjük egymást.

Annak idején így jöttek létre a klubok, s a leghíresebb talán a Reform Club – amely akkor egy politikai támogató kör volt, s létében a többiekkel közös értékrend, s a tenni akarás hozta őket egy fedél alá.

Egy klub működéséhez alapvetően szükséges a közösen elfogadott értékrend és működési keret, s a termelők és fogyasztók egészséges aránya. Mindezek mellett elengedhetetlenül szükséges a működés anyagi igényeinek kielégítéséhez szükséges források megteremtése.

Mindannyian emlékszünk arra a jelentre, amikor Phileas Fogg beékezik a Reform Clubba, s ott az óra előtt álló urak szembesülnek azzal, hogy megnyerte a fogadást. Ennél akkor nagyobb a megdöbbenésük, amikor az indiai tartózkodás alatt megmentett hölgy is beékezik a Reform Club helyiségeibe. Ez az akkori szabályok olyan durva megsértését jelentett, hogy néhányuk szerint ez a klub végét jelentette – a klub él és virul a mai napig.

Mégis elindul egy nagy marék engedetlenség, kihágás és egy idő után normává válik. Pedig mindenki tudja, sőt, ha megkérdezzük, akkor egyetért, hogy a kereteket be kell tartani. Pl. ha van tagdíj, akkor fizetni kell. Mégis megy a nyavalygás sok helyen, hogy a tagdíj sok, nem tudjuk kigazdálkodni, nem tudjuk beszedni. De van pénzünk a mi kis csoportunk egyenpólójára, egyenkabátjára. Tudjuk, milyen az egyenruhánk, hogyan viseljük, de mégis, most így  kényelmesebb - s példát adunk, tanítunk, nevelünk tetteinkkel. Mindenki máson számon kérjük azt az alapvető rendező elvet, hogy a vezető vezetése mellett valahova halad a körünk, mégis amikor azt kérdezik, hogy engedelmeskedsz-e a vezetésnek, akkor van ezernyi kibúvó. (A kedvencem, amikor a beosztott munkatársam azt kérdezte: „Ez parancs vagy kérés? Mert ha kérés, akkor megfontolom, megcsinálom-e. Ha viszont parancs, akkor azt jelzi, nem bízol bennem.”) Mégis a klub tagja akarsz lenni? Így?

Mindeközben ezerszeresen lefutjuk a köreinket, hogy amit mi csinálunk, az akkor is jó, ha ezzel szabályokat, alapelveket hágunk át, s mert hiszen, a mi szándékaink tiszták és helyesek. Akkor is, ha ezért visszaélünk nevekkel (pl. katolikusnak tűnő kápolnát tartunk fenn, csak a felszentelés hiányzik személyünkben a papsághoz…, akkor inkább a Hit Gyülekezete – nem szentelték pappá, de ezt akarta csinálni, ezért alapított egy egyházat. Nem sokkal tisztességesebb?), akkor is, ha magunkénak tartunk jelképeket, bár nincsen jogunk azok használatához (mint a budmil-dubwil márkajelzések, vagy a tisztán hamisított áruk). S ha számonkérés jön, ismét hozunk ezernyi kibúvót… - mert mindig van magunknak felmentés, miért is csináltuk.

Közben a közösséget, a közös értékrendet, s a tagokat törjük meg vele – de legalább egyénünk valakivé lesz. Mert ugye a legfőbb mozgatórugó, hogy trónra ülhessünk, s a tábortűz varázsát felhasználva kimagasló székben nézzünk körbe, elégedettséggel, hogy ezt személyünk alkotta. Akkor is, ha tisztán lopott, s hazugságra épül. Hogy az ünneplés középpontjába kerülhessünk, mint alkotók, mint újítók – holott mindösszesen egyes eljárások ismerőjeként az eljárást máshol alkalmazzuk.

S néhányaknak megadatik a felismerés: ahogy a közösségi oldalnak nevezett hazugsággyár most kilépő vezetői vallanak a megvilágosodásukról. Vajon igaz? Vagy egy egyezség része, hogy a neve ismét szerepeljen a hírekben?

 Ha nekem tényleg fontos egy társaság, egy eszme, egy értékrend, akkor alá tudom rendelni személyemet, gondolataimat és vágyaimat ezeknek. Mert magam megvalósítására a saját forrásaimat tudom felhasználni – olyan helyen, ahol az életszemléletükben hasonlatosakkal vagyunk együtt. Akikkel együtt vagyunk „a fiúk a klubból”. S ezért kész vagyok félreállni, de véleményemet fenntartva, s annak adott terében mindezek elmondására. Te mikor volt, hogy utoljára képes voltál az elsőséget átengedni?

 Aki pedig a közös kereteket nem tartja, az mondhat bármit: de önmagát zárja ki a körből. Aki nem tartja a saját vallása, felekezete előírásait, az nem tartozik oda. Mondhatja, de a tények megcáfolják. (Mert mit ér a szó abban a kultúrában, ahol szembe nézve, kezet fogva, nevünket odaírva teszünk vállalásokat – s szegjük meg egyéni igényeink és érdekeink szerint?) Az van kívül, aki nem tartja a játékszabályt. Akkor is, ha a világ legértékesebb gondolataival van felszerelve. Akkor is, ha igaza van abban, hogy változtatni kell. De nincs igaza abban, hogy ezért szétver egy érték alapú társaságot.

 Mindez azért fontos, mert 105 éve szövetkeztünk mi, magyar cserkészek, a magyar királyság területén élő cserkészekért. S tettük mindezt azért, mert tudjuk, hogy egységben az erő; mert tudjuk azt, hogy a megosztott tudás sokszorossá válik; mert tudjuk, hogy a feladatok megosztása könnyebbé teszi a munkánkat; mert tudjuk, hogy a vezetői munka együtt vihet minket előre; mert tudjuk azt, hogy egyazon törvény és fogadalom szerint élünk – nem kizárva a cserkészet megvalósulásának ezerarcúságát. S a 105 év sok eredménye, számos nagy vállalkozása, és sok tízezer (százezer) csillogó szempár és mosolygós arc áll mögöttünk, akkor is, ha voltak hibák és rossz döntések. S ezeket is túléljük, mert reményünk van a jóban, s tudjuk, nem a hangoskodás hozza meg a kívánt eredményt, az csak látszatra hoz sikert. Egyéneknek ad csillogást addig, amig van, ki lássa a róla visszatükröződő fényt. Aki reflektorfénybe akar kerülni, egy kis körbe kell állni, nem lát semmit (mert elvakítja a fénysugár), s a hangoskodásból azt hall, ami elhiteti vele: „Ünnepelnek, jó helyen vagyok.”

Köszönet a 105 évért, kitartás a kihívásokban, a Bölcsesség Lelkét kérjük a jó utakon való járáshoz, és kérünk sok hiteles személyt a mi klubunkba. Hogy felismerjenek mindenhol minket, s utánunk is elismeréssel mondják: „A fiúk a klubból…”

Ismét egy elismerést kaptunk, amely okot ad arra, hogy beszéljünk - bármiről. Szívből gratulálok a Mindenki film alkotóinak, stábjának, szereplőinek, ötletgazdájának, s mindazoknak, akik hozzájárultak. S köszönet azért, hogy ez a film elkészült! Hogy mit ér egy elismerés, azt már jól tudjuk, egyszerre több szempont is meghatározza. Örülök az elismerésnek, bár hidegen hagynak az ilyen dicsőségek.

Ma reggel megnéztem a filmet. A mellett, hogy nagyon kedves, és minden pillanatában jó érzéssel tölti el a nézőt, több dolgot is elénk tesz, amit érdemes megfontolnunk. Sokszor mondjuk, hogy a "mai világ...", meg a "mai fiatalok...". Ne feledjük az önirónia csúcspontját jelentő pólónk feliratát: "Mi vagyunk azok, akiktől apáink a lányaikat féltették." Mert a "mai világ" pontosan olyan, amilyennek mi alakítjuk, amilyenné tettük tetteinkkel, gondolatainkkal és létezésünk bármely rezdülésével. Az erőszakosság, a győzni akarás, az elsőség olyannyira fontos, hogy már a vicc kategóriáját messze átlépte pl. a Guiness rekordok, amikor olyanra szűkítik a kategóriákat, hogy mindenki lehessen győztes a magának megépített versenypályán. Mert ugye könnyű ott elsőnek lenni, ahol nem is indult második :)

Közben mindenhol elmondjuk a "vesztesek" vigasztalására, hogy a részvétel a fontos... onnét nézve igen. Pedig másodiknak lenni, harmadiknak, akárhányadiknak lenni éppen olyan jó érzés, ha önmagunkat sikerült ezzel jobbá tennünk!

Örömteli volt látni a filmben a kedvenc lány befogadó viselkedését, s ugyanakkor szomorú volt látnia görcsös megtartani vágyott elsőséget. Jó volt látni azt a fajta bajtársiasságot, felebarátságot, közösségiséget, összetartást, amivel megmutatták, hogy nekik tényleg mindenki számít. Amivel bemutatták, hogy tudnak egymásért tenni, s a közösen elért eredmény, a másik boldogságának megteremtése az, ami a valóságos boldogságot elhozza (ugye ez Bi-Pi alapgondolata).

Középiskolás voltam, amikor volt egy, ma már nem is emlékszem milyen feszülés a nevelőnk és a diákság között. A végső utasítás az volt, jelentkezzen,a ki ebben benne volt. S mindenki felemelte a kezét. Mert tudtuk, így nehéz mit kezdeni velünk. Mert tudtuk, ez a fricska erős lesz, s lezárja. Mert tudtuk, hogy együtt vagyunk így erősek. Ahogy tanultuk, hogy a nyugati világban minek neveznek bennünket (A név a török onogur (’tíz nyíl’) elnevezésre vezethető vissza. Ez egy különböző népekből álló törzsszövetség volt – a nomád törzsszövetségek nevére egyébként is jellemző, hogy gyakran a ’valahány valami’ szerkezetet követi.). Érdemes lenne ismét ezt a tíz nyíl szövetségét megkötni, és felismerni, és tevékenyen részt venni abban, hogy egymást bátorítsuk, erősítsük, s egyre nagyobb eredményeket érjünk el, pl. a GNH (bruttó nemzetni boldogság) terén.

S elábrándozunk, hogy a "mai világunk" lehetne-e így a mi mai világunk... amikor odafigyelnénk a szomszédra, hogy ha valami nehézsége van, akkor segítsünk neki... amikor úgy élünk, hogy az másoknak ne okozzon bosszúságot...amikor megértjük, hogy vannak magasabb rendű értékek, mint a gazdagság, a pénz, a hatalom... amikor a barátság, a közösség, az összetartás mindennek fölé emelkedik. S amikor a saját eszközeinkkel meg tudjuk mutatni: vagyunk, együtt vagyunk, számítunk és számíthatunk egymásra. Mintha az egész város, az egész ország közösségek közössége lenne...

Ha mindez megmozdít valamit bennünk, akkor egy egészen kicsit kell csak tennünk azért, hogy ezeket valósággá tegyük egy-egy kedves szóval, mosollyal, segítséggel, köszönéssel és megköszönéssel, kéréssel és válasszal.

"Népemet fogom/nem középiskolás fokon/tani/tani" - írta József Attila. S tette ezt ezzel a filmmel a készítői gárda. Hála érte!

S ha nem tudod, miről írtam, nézd meg! http://www.mediaklikk.hu/video/mindenki/#

Ez a nap a cserkészek körében az Emlékezés napja… vagy valami hasonló. Igazából nincsen neve, mert tudjuk, hogy ezen a napon született a cserkészmozgalom alapítója. Az angolszász kultúrából átemelve Thinking Day-nek hívjuk… ami szintén gondot jelent, hiszen nem magyarul neveztük el…

Ezen a napon világszerte gondolnak az alapítóra, a munkájára, hálával, erőt merítve belőle, megerősödve. Ki-ki a maga lehetőségeihez mérten fejezi ki a mozgalomhoz való tartozását. Vannak, akik a múlt évezred vívmányával, a képeslappal köszöntik egymást; vannak, akik kifejezetten keresik a jótetteket; vannak, akik a közösségi oldalakon fejezik ki érzéseiket; s vannak, akik utólag kapnak észbe.

Minden ilyen nap alkalmas arra, hogy megálljunk, s gondolkodóba essünk.

(Az angol szótárban ezt találtam a thinkingre: gondolkodás, gondolkodás(mód), megfontolás). Jelentősen más a fénytörése így, mint a „rágondolás” vagy az „emlékezés” irányából. Mert emlékezni, vagy rágondolni sokféleképpen lehet. De gondolkodni… megfontolni… ezeknek a folyamatoknak a végeredménye valamifajta bölcsebbé válásban valósul meg.

Nincsen nagy különbség az okosodás és az okoskodás között hangalakilag. De tartalmilag jelentős a különbség. Sőt, a hangzók hangulata is jelentősen más. Ritkán találkozunk az okoskodással, mint értéket közvetítő kifejezéssel.

Az elmúlt fél évben mind a három alapművét elolvastam, s időnként a magyar fordítást az eredetivel is összevetettem. Így lehettem részese izgalmas felfedezéseknek, kifejezések finomságában rejtező egyedi ízvilágnak, újra felfedezett gondolatoknak, és meglepő vagy mulatságos eszmefuttatásoknak. Lord Robert Baden-Powell of Gilwell, a cserkészet alapítója, sem jó tanuló, sem példás magaviseletű nem volt. (Ez senkit nem ment fel a maga viselkedése alól és felelőssége alól!) Nem volt hivatásában világhíres, inkább ismert a hivatásának világában, s míg egy-egy tettét az egyik oldal ujjongással, a másik gyalázkodással fogadta. Ritkán említjük a kémkedést a példaértékű tevékenységek között, bár a katonaságot elismerjük szívesen. Életútja egy életrevaló, kalandvágyó és talpraesett – igazi klassz – kölyökről, egy tapasztalt és tisztelve szeretett-szeretve tisztelt katonatisztről, és egy mindig huncut mosolyú öregemberről szól. Akiről mi tudjuk, bár személyesen soha nem találkoztunk vele, hogy soha nem volt öreg, csak régóta fiatal. Aki meghonosította körünkben, hogy aki távozik az árnyékvilágból, az „csak” hazamegy. Aki a boldogság kulcsát a másik boldogságában keresve fedezi fel. Aki a világ jobbá tételéért napi egy jócselekedetet kér. Aki minden írásában és megnyilatkozásában a mókázást és a nevelés tökéletesen elegyíti.

S ha olvassuk, vagy látjuk, kiderül, hogy régóta fiatalsága azt hozta magával, hogy megismerte a gyereke, a fiatalok és a felnőttek lelkivilágát, s megértett sok-sok dolgot. Ahogy ír az iskoláról, hogy vajon nem ahhoz kellene-e igazodnunk az oktatás módszertanában, ami a gyerekeknek fogyasztható; vagy ahogy pontosan meglátja, milyen veszélyek sodorják el a fiatal felnőtteket…

A gondolkodás vagy megfontolás általi bölcsebbé váláshoz fontos, hogy önmagunk önzését, önmagunk középpontba helyezését, s önmagunk reflektorfénybe állítását tudatosan mellőzve teljesítsük kötelességeinket, vállalt feladatainkat. Mert ahogy megfogalmazta, a boldogsághoz vezető út a másik boldoggá tételében van, tehát igazából a magunk boldogsága következménye annak, amit a másikkal teszünk. Nem véletlen, hogy a róla készült képeken is egyszerű öltözékében, megjelenésében.

Fontoljuk meg azokat, amiket ránk hagyott, s amivel bennünket ellátott. S ne feltétlen csak a legnagyobb és legismertebb írásait, hanem minden megnyilatkozását. Mert tanulni tőle mindig tudunk, akkor is, amikor már azt gondoljuk, minden csízióját ismerjük ennek a világnak.

Érdemes újra elővenni a fogadalmunkat, s végigolvasni magunkban, csendben, szóról szóra lépve, morzsolgatva annak tartalmát, és ízét. Felfedezve azt, hogy miként lesz gondolkodásmódunk napja a maitól életünk minden napja.

Érdemes újra olvasni a törvényt, s végig rágni, szavaktól szavakig, hogy mit is jelent nekünk, akár nyúlfarknyi, akár több soros a pontja.

Érdemes minden nap olvasni írásait, hogy vérünkké válljon az eszmeisége, a gondolkodásmódja.

S érdemes felvállalni, megvallani ezt a gondolkodásmódot! Egyenruhánkkal, szavainkkal és tetteinkkel, munkavégzésünkkel, a másikhoz való odafordulásunkkal, az álmainkkal és az ítéleteinkkel.

Azt valljuk, hogy testvérei vagyunk az ezen gondolkodásmódban élőkkel. „Egy vérből valók vagyunk, Te és én!” – a jelszó A dzsungel könyvében, ami megmenti Mauglit a majmoktól Csílre bízott üzenete által. Ha egy vérből valók vagyunk, akkor felelősséggel tartozunk egymásért: odafigyelünk, szóvá tesszük, segítjük, támogatjuk, és magára nem hagyjuk. Válaszolunk, kérdezünk. Imádkozunk egymásért. Azért is, akivel aznap összevitatkoztunk, vagy akivel szakmailag nem értünk egyet.

S miközben ezt írtam, számos Bi-Pi által írt gondolat jutott eszembe, amely mind azt mutatja, hogy minden egyes gondolatfoszlányhoz van iránymutatása. S mindez minden gyerek felé meghívót küld, és aki az értékrendünkkel tud azonosulni, itt a helye köztünk – ha akar közénk tartozni.

A Fiúk királya odafentről látja munkánkat. Reméljük, hogy a derűs és csibész mosoly ott van a szemében, hogy boldoggá tehetjük azzal, amit a cserkészetben teszünk, és kinek az égi táborában folyamatos tagfelvétel, hiszen oda érünk egyszer mindannyian haza.