A dátumon túlértünk, a napnak vége. Emlékeztünk, kitettük a jelet ezernyi helyre, számos ismerős rácsodálkozott, hozzászóltak, megnéztek, s kérdeztek. Egymásra ismertünk, és… meglapogattuk a magunk hátát.
Mert a cserkészet alapítójára emlékezünk, lassan már három napos időszakra kihúzva, mert már előző nap, s másnap is, meg a kint felejtett vagy kint hagyott jelek…
Idézzük szavait, játszunk a nevével, ezernyi helyen megosztjuk azt a kevés képet, ami készült róla, s ezzel a szellemét jól ápoltuk – vagy úgy tartjuk.
Érdekes volt látni, kinek milyen hozzászólásai születtek, s milyen események vagy képek jelentek meg, hogy az ünneplést, megemlékezést megmutassuk másoknak.
Tesszük ezt azzal az emberrel, aki tette a dolgát, s alázatosan viselte a kiadott feladatot. S tette örömmel, mert tudta, amit Istennek, hazájának, királyának tesz, amivel szolgálja az Urat, az embertársat, azt odaát értékelik.
Ünnepelték életében többször is, a szellemisége még sem ezekben fogható meg. Hogy rajongtak a legendáért életében a legények és leányok, az magától értetődő, hiszen a számos kalandnak, az élményeknek a forrását látták személyében – úgy, hogy nem is ismerték személyesen, nem voltak igazán barátságban egymással. De van ezernyi személyes élmény, kezdve a dzsemborin őrségben elalvó cserkésztől (aki mellett AZ alapító mosolyogva megy be az altáborba, teszi tiszteletét, s távozik szinte lábujjhegyen – hogy örök emlék legyen a „nem találkozás”), a farkaskölyökként tolmácsoló rokonomig (aki a gödöllői dzsemborin az akkor újdonságként jelen lévő „kisfiútelepen” volt a főcserkész tolmácsa – s kísérte mindenhová az altáborban, hogy a magyar farkaskölyök beszélhessen Bi-Pivel). Nekik lehetett valamifajta emlékük, ismeretük róla, a többieknek megmarad az, amit mi is magunkban hordunk: a képe, a mögé álmodott történetek, (esetenként el nem hangzott beszédek, mint az erő forrása), s a hozzá méregetése egy-egy döntésnek.
Pedig végtelenül egyszerű dolgokkal dolgozott – s tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket ma is fel kellene tenni. Egyik kedvencem, amikor arról ír, hogy fontoljuk meg, hogy az iskola sokkal nem lenne-e jobban működő, ha a gyerekek világához igazodna, s nem a felnőttek szabályrendszerét követné. Nehéz erre mást válaszolni, mint ami elsőre nyelvünkre jön J - s rögvest eszünkbe jut a fiatalok ösztönzésének módszerével kapcsolatos örökbecsű írása: a halat egyáltalán nem izgatja, mi a horgász kedvenc étele.
Ugyanolyan egyszerűséggel, mint amilyen bölcsességgel. A bölcsessége önmagában szerénységre vezette.
Figyelmes olvasó észreveszi, milyen sokféle dologban írta le a tapasztalatait, osztotta meg a meglátásait, s adta mindezt ingyen bárki másnak a kezébe. Életvezetési tanácsadó helyett lett egy mozgalom forrása.
Megidéztük már számtalanszor, hogy a világ állapotán való javítás a feladat, amit ránk hagyott. Ez kell, vezesse cselekedeteinket. Mert a villamoson otthagyott, de össze-vissza guruló üveg szemetesbe juttatása is pont olyan jól megfelel, mint az adóbevallás igazságot tartalmazó benyújtása. S elfelejthetjük a végtelenségig ismételt minta-tetteket, mert inkább keressük a ma környezetében azt, ami ide illik: a közlekedési kultúra tudatos javítása a beengedéssel, a türelemmel vagy a segítségnyújtással; az iskolai szekálásban kiállni a másikért, és nem részese lenni a szekáló tömegnek; az igényes beszédmód magunkra nézve való kötelező és elvárt használata szemben a laza és viccesnek gondolt nyelvrongálással; a közéletben való részvétellel annak „hagyományos” világában másfajta stílust mutatni; az öltözködésünkben tudatosan válogatni, s elhagyni azokat a ruhadarabokat, amelyek az értékrendünkkel ellentétes (akár csak a felirat vállalhatatlansága miatt); a hitünk melletti kiállás minden helyzetben – pedig könnyebb elsunnyogni; a társadalmi problémáink helybeni megoldásában részt venni; a hulladéktermelésben kisebb szerepet vállalni; a közösségi közlekedést tudatosan választani… Ahogy ezt kérte, s várja tőlünk.
S mindezek egy-egy kép megváltoztatásán túl időt, odafigyelést és energiát igényelnek. Hogy egy napon emlékezzünk rá, és a szellemisége szerint éljünk az évben 365 (vagy eggyel több) nap. A képeinkbe (amiket egy-egy napra módosítunk) véglegesen beleégjen a rátett keretek, az egyenruhánkat a lehető legtöbbször vegyük fel, az ismerőseink minden nap felismerhessék, hogy cserkészek vagyunk (viselkedésünkből, munkavégzésünkből, szavainkból), a cserkésztestvérekkel egymásra ismerjünk minden helyzetben (sokszor könnyebben halad a tárgyalás is).
S a legnagyobb kihívás, hogy a saját, zártnak gondolt világunkban is így éljünk – mert láttuk és látjuk, hogy itt ütünk a legnagyobbakat, s felejtjük el egymásról és magunkról, hogy egyazon fogadalommal köteleztük el magunkat. S igen, akkor is engedelmesnek kell lennem, ha a feljebbvalómat nem tartom se hitelesnek, sem igaznak. S igen, akkor is cserkésztestvérem, ha megéltem az árulását, a bizalommal visszaélését, a közösség megtörését. S igen, akkor is gyengéd vagyok, amikor azt gondolom, minden türelmem elfogyott, mert megélem a demagógiát és a jószándék teljes hiányát a másik végtelenségig ismételgetett vádaskodásában. S igen, akkor is teljesítem a kötelességeimet, ha nincs lehetőségem azt tenni, amiben jó vagyok, amit éveken át csináltam, amibe sok mindent beletettem. S igen, akkor is segítek, amikor olyan kéri, aki sokadszor is aljaskodott velem szemben.
Ez több mint a kép keretezése. Ez az életformánk. Nem életstílusunk, mert az változhat egy-egy költözéssel. Életforma. Ami alkalmazható bármely helyzetben, mert az elveinken alapul.
